Sziasztok! :)
Tudom, kicsit későn jelentkeztem, de a most következő bejegyzés volt életem legnehezebbike. Plusz gonoszkodott a gépem, és nem engedett képet feltölteni. :'( De azért remélem tetszik.:) Akkor csapjunk a lecsóba!
Pusszy
Hazel Grace Lancaster pajzsmirigyrákban szenved
ami lassan de biztosan emészti fel a tüdejét, aminek következtében már
mindennapossá vált az oldalán guruló lélegeztető gép, illetve az orrából kilógó
csövek. Számára nem volt olyan, hogy „remény”, hozzá bármikor bekophattak az
utolsó percekért. Az egyetlen, ami életben tartotta még az egy bizonyos Phalanxifor nevű
gyógyszer, ami csak megállítja a tumor növekedését, de nem zsugorítja azt.
Tizenhét évesen a szülei kérésére el kezd egy rákos támaszcsoportba járni, ami
számára kész kínszenvedés. Egyik nap viszont valami mégis feldobja ezt az egy
órát. Illetve valaki. Agustus Waters, a féllábú álom pasi megváltoztatja a lány
hétköznapjait…
„Ez nem csak egy egyszerű tini
románc. Ez a rák története.”
A
könyv, amitől a sajtó hangos, és amiből a papír zsebkendő-cégek meggazdagodnak.
Állítólag. Fogadni mernék, hogy akárki, aki eme sorokat olvassa, nem egy szót
hallott már erről a könyvről. Hideget és meleget, bár kétségtelenül inkább meleget. Sajnálom, lehet, hogy
rengetegen elátkoznak, de nekem, személy szerint nem annyira tetszett. A
sztori jó volt, élvezetes. A poénok megállták a helyüket, a szereplők
szeretnivalók voltak. Viszont a nyelvezet valami kriminális volt! Tudom, hogy
ezért kapni fogok nem kevés negatív hozzászólást, de nem érdekel, azért is
leírom. Tudom (!), hogy „csak simán
Hazel” mindössze 16 éves, de az egész könyv olyan volt, mintha a unalmában a
naplójába írogatott volna. Ezzel természetesen nincs semmi baj, hisz végül is ő
csak egy tini, aki kétségtelenül más életet él, mint mi, nem is vártam, hogy
hatalmas okfejtései legyenek. Viszont már a másik pillanatban Hazelnek hirtelen
olyan eget rengetően filozofikus gondolatai támadnak! Félre ne értsetek, mindkettő
fajta írásmód szuper jó, csak az idegesített,
hogy turmixok akartak csinálni.
Szerintem sokkal jobban járunk volna, hogyha John Green eldönti, hogy mély,
irodalmi művet alkot komoly mondanivalóval, vagy pedig laza, de érthető, szerethető
és komoly mondanivalóval bíró könyvet ír. Mondjuk így az előbbi felé hajazott,
de akkor ne akarta volna annyira görcsösen belekeverni a másik nemet! Gondolom
azért lett ilyen, mert azért mégiscsak inkább a felsorolásban elsőbbséget
élvező műfajhoz akarta sorolni, de azt is akarta, hogy hihető is legyen. Ha már
Hazel (a 16 éves kora ellenére!) egyetemre jár, és olyan felsőbbrendű
gondolatai vannak, szerintem elhittük volna, hogy ő egy különleges lány. Nem,
rosszul fogalmaztam. Hazel egy különleges lány így is, de elhittük volna, hogy
Hazel egy különleges lány, aki meglehetősen magas intelligenciahányadossal
rendelkezik. Lehetséges,
hogy ez csak nekem nem tetszett annyira nagyon/tűnt fel, és lehet, hogy mindez
csak a fordítás számlájára írható, lényeg ami lényeg, nekem a nyelvezet sokat
rontott az élvezeten, bár tagadhatatlan,
hogy egy nagyon jó könyv, és hogy rengeteg olyan gondolatot tartalmaz, (amivel
teletömtem a Facebook oldalam) amit
érdemes még felhozni.
Illetve még valami. Ugye mostanság ez a
könyv folyik még a csapból is. Ilyenkor az ember magasra teszi a lécet. És
pofára fog esni (saját tapasztalat). Nagyon tetszett, de nem állt helyet a nagy
felhajtások közepén. Jó könyv, de nem való annak, hogy egy egész világ bőgjön
rajta. Ismétlem. A hiba nem a
csillagainkban, annál inkább a körülötte keletkezett felhajtásban van.
Hazel egy jól felépített, nem tipikus (!) főszereplő, akit nagyon
megszerettem. Ami nagyon-nagyon tetszett, hogy Hazel elöl állt amikor a
szarkazmust osztogatták. Az ilyen karaktereket szoktam a „vicces” halmazba
sorolni, ami mindig is a szívem pici csücske volt. Szóval benne ezt szerettem
kifejezetten, viszont mégse ő lett a kedvencem. Ritkán illetem eme jelzővel a
főszereplőket, főleg nem a férfi főszereplőket, viszont ennél a könyvnél
Augustus Waters foglalhatta el a dobogó legtetejét. Természetesen Isaackal
megosztva, de akkor is ott van! Szerintem eme férfiú is nagyon-nagyon jó humorral
lett megáldva, rajta is szintúgy szét lehet röhögni magad. És ez a beépített metafóra! *-* Mi tagadás, szívesen
elfogadnám Mr. Waterst… Hazellel valami eszméletlen cuki párost alkotnak!!!
Nagyon imádtam őket együtt, annyira de annyira! Valahogy úgy érzem, hogy „na
ők, ők egy szerelmes pár!” Megértik egymást, segítik egymást. Hazelnek pont egy
Gus kellett és Agustusnak is egy Hazelre volt szüksége!
Most, hogy így kiveséztük hogy a klaviatúrát
püffölő bloggerina mennyire imádja eme párost, térjünk is rá egy másik
szereplőre, akit pár sorral fentebb meg is neveztem. A másik kedvencem
(pontosabban az utolsó oldalig csak kedvenc) szereplőm. Isaac. Nagyon-nagyon
szeretem őt, a humorát, a stílusát, a kisugárzását. Mondjuk a könyv elolvasása
előtt megnéztem egy-két film-részletet, amik alapján már szimpatizáltam
Isaackal, de amint nyomtatott formában is megjelent… Mindenesetre én
megkedveltem őt, az én képzeletbeli dobogóm tetején ő és Gus együtt
videojátékozik. :’)
Viszont aki a
regény alatt a leginkább kivívta a tiszteletem és elismerésem az Hazel mamája.
Rengeteg kitartás és akaraterő van benne, és mindent megtenne a lányáért.
Feladta az állását, hogy a nap 24 órájában együtt lehessen a lányával,
furikázhassa vagy épp megnézzék, hogy ki lesz Amerika Következő Topmodellje.
Próbál minden napot különlegessé tenni, ami engem nem egyszer mosolygásra
késztetett. A regény alatt megünneplik (spoiler) Hazel 33. félszületésnapját, a
Bastille világnapját, és ilyeneket. Megszínesítette az egész regényt! (spoiler
vége). Tisztelem, az ilyen embereket, akik feláldozzák az életüket a
gyerekükért. Például van egy osztálytársam, aki mozgássérült, és az ő anyukája
is ilyen anyuka, akit pontosan emiatt, nagyon tisztelek. Ezt jól elmondtam. :)
És most jöjjenek a spoileres
részek.
Hazel és Gus egy,
rákosok számára létrehozott támaszcsoportban ismerkedek össze, amit egy templom
alagsorában, Jézus szó szerinti szívében
a keresztfa 2 gerendájának találkozásánál van, ahol Jézus szívnének kéne
lennie. Patrick, a csoportvezető, mindig elmondja (a hererákjának történetét),
hogy ők bizony Jézus szó szerinti
szívében vannak, és ebből a szituációból lett gyártva jó pár fenomenális
poén, hogy csak 1-2-t mutassak Nektek:
„ – Szó szerint Jézus szívében vagyunk - felelte. – Azt hittem,
hogy egy templom pincéjében vagyunk, de mi szó szerint Jézus szívébe kerültünk.
- Valakinek szólnia kéne Jézusnak –
válaszoltam. – Veszélyes lehet rákos gyerekeket tárolni a szívében.
- Én megmondanám neki – közölte -, de
sajnos, szó szerint beleszorultam a szívébe, így nem hallaná. – Nevettem.
Gus és Hazel egy könyv miatt „jönnek össze”
végül is, aminek a címe Mennyei megbánás (igazából nem létezik!). Ez Hazel
kedvenc könyve, amit már hat milliószor elolvasott, és beajánl Gusnak is, és
mivel mindkettőjüknek nagyon tetszik, happy-k. :) Tetszett, hogy így találták
meg a közös hangot.
A cuki kis párosunk később elutazik
Amszterdamba, hogy találkozzanak Peter Von Houtennel (azt hiszem így kell
írni), aki mindkettőjük kedvenc írója (a Mennyei Megbánás szerzője) és
kulcsfontosságú szereplő. Szerintem ez az egész utazás egy kis színt vitt az
egész történetbe, nekem tetszett, ötletes volt, hogyha már utaznak, akkor ide,
így, ezért. Aranyosan lett megírva (mint az egész könyv, hihi). Éss, nagyon
illet oda. Nem csak „Hopp, cuccoljunk le Hollandiába!” volt, hanem ki lett
dolgozva, meg van a miértje, ami fontos! Pirospont!
Eme kiránduláskor
született az én kedvenc részem. Ami nem máskor volt, mint amikor Hazel öltözött
az íróval való találkozáshoz:
„… Chuck Taylor cipő, sötét farmer, amelyet mindig viselt, és
világoskék póló.
A pólóra René Magritte egyik híres szürrealista képét szitázták:
egy pipát, amely alá a festő azt írta dőlt betűkkel: Ceci n’est pas une pipe.
(„Ez nem egy pipa.”)
-
Nem értem ezt a pólót – mondta a mama.
-
Hidd el, Peter Van Houten érteni fogja. A Mennyei megbánásban kábé
hétezer utalás van Magritte-re.
-
De ez egy pipa.
-
Nem, nem az – feleltem. - Ez egy pipa képe. Érted? Egy tárgy
minden ábrázolása magától értetődően absztrakt. Nagyon ötletes.
-
Hogy nőttél fel annyira, hogy megértesz olyasmiket, amik
összezavarják agg anyádat? – kérdezte a mama. – Mintha tegnap magyaráztam volna
el a hétéves Hazelnek, miért ék az ég. Akkor azt gondoltad, hogy lángelme
vagyok.
-
Miért kék az ég? – kérdeztem.
-
Csak – válaszolta. Elnevettem magam.”
Ennyi lett volna. Spoiler
vége.
Azt gondolom, hogy
ennél a könyvnél tényleg tökéletes volt a cím illetve szuperül leírja a
sztorit, csudaszép borító… Pirospont!
Illetve
ami még megérdemel pár szót az a film. Nagyon-nagyon készültem rá, és volt
szerencsém megnézni, és hát, azt kell, hogy mondjam, nagyon perfect lett.
(Előre szólok, hogy olyan Titanic méretű könnytócsára számítsatok. Mármint nem
arra, ami akkor keletkezik, amikor megnézitek a Titanicot, hanem arra, amiben a
Titanic is elsüllyedt.) Szerencsére John Green végig ott volt a forgatáson, így
nagyon könyv hű volt a film. Jó volt a szereplőválasztás, a helyszínek, minden,
szívből ajánlom! :)
Mindenki azt
taglalja, hogy lehetséges az, hogy egy 36 éves író teljességgel úgy írjon, mint egy 16 éves? Tudom, hogy fentebb pont
azt mondtam, hogy számomra kicsit furcsa volt ez a nyelvezet, de hogyha ebből a
szemszögből nézzük, az író valami mesterien áthidalta azt a picuri 20 évecskét
(az semmi, mit számít ugyan, nemde?), szóval ez említésre méltó.
Ami nekem kifejezetten tetszett, hogy nem
burkolja cukormázba ezt az egész nem könnyen megemészthető témát. A gyerekek
viszonylag nyugodtan beszélnek a saját temetésükről, hogy mi milyen, és igen,
egyik alkalommal szó szerint leírja, hogy valaki bepisilt. Nem akar finomítani
azon, amin nem lehet. Ez kifejezetten tetszett, hogy egy kicsikét, de ilyen
kegyetlenül őszinte. Talán ebben is rejlik a szomorúsága. A szavak mögött
mindig több van, mint ami le van írva.
Volt benne jó pár mélyenszántó gondolat, amire szerintem szükség van itt a
jelenben és a jövőben egyaránt. Befejezésként egy pár ilyet szeretnék idézni
Nektek, amik tartalmilag és mondanivalójukkal leginkább megragadtak engem, és
nem engednek el egy időre, az biztos.
“Az
örökkévalóságot adtad nekem a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.”
***
“Egyes végtelenek nagyobbak más
végteleneknél.”
***
“Szenvedés
nélkül hogyan ismerhetnénk meg az örömöt?”
***
“ – Ez a baj a
fájdalommal – mondta Augustus, szután rám pillantott. – Megköveteli, hogy
érezzék.”
***
“Ezért tulajdonképpen
nem is hazudtam, csak válogattam az igazságok között.”
***
“Olyan hullámvasúton ülök, barátom amely csak fölfelé megy.”
***
“ – A világ – mondta – nem egy
kívánságteljesítő gyár.”
Kedvenc szereplő: Isaac és Augustus
Nem annyira kedveltkarakter: nem volt ilyen,
mindenkit szerettem, és szeretni is fogok. :’)
Kedvenc rész: Amikor csak Isaac, Gus és Hazel van a
templom alagsorában. Aki olvasta, tudja.
Nem annyira kedvelt jelenet: Mindenki tudja.
Pirospont: a kinézet és a cím, az
úgy teljes egészében annyira oké.
Feketepont: kicsit a nyelvezet.
Nem ezt vártam...: nincs papírzsepi
tenger. A végét egy picit megkönnyeztem, de alapjában véve nem olyan órisái
mértékben könnycsatorna-kiszikkasztó.
Kedvenc idézet: “ – A világ – mondta – nem egy kívánságteljesítő
gyár.”
